Entrópia

A Montparnasse egyik híres festője Chaim Soutine különleges technikával készítette néhány munkáját: a már megfestett állatokat és tárgyakat ábrázoló vásznait felhasogatta és átdolgozott darabjaikat újra képpé illesztette össze. Így az eredeti festményeket a művész ugyan megsemmisítette, de azok átalakulva mégis tovább éltek a belőlük formált művekben. Az újraalkotás e dinamikája nyilván nem csak a művészet sajátja, hanem a világunk egészét is áthatja. A holt anyag és az élővilág folyamatos újjászületésének titkai régóta izgatják a természetkutatókat. A tudományban a világ e szakadatlan változásait előidéző hajtóerők tanulmányozásakor megalkottak egy kifejezést, ami a köztudatba is egyre inkább beszivárog. Ez a terminus az entrópia, és leginkább két tudományterületen belül, a fizikában és az információelméletben használják. Az entrópia makroszkópikus nézőpontból a klasszikus termodinamika egyik alapvető fizikai mennyiségének tekinthető de értelmezhető a mikrofizika keretei között is, ahogyan azt a statisztikus mechanikában teszik.

Az entrópia termodinamikai folyamatokban betöltött szerepét a termodinamika második főtétele határozza meg. A tétel azt mondja ki, ha egy (izolált) rendszer nincs termodinamikai egyensúlyban, a fizikai folyamatok olyan irányban játszódnak le benne, hogy megnöveljék a rendszer entrópiáját. Mindennapjaink tapasztalata, hogy pl. a környezetével termikus egyensúlyba került langyos pezsgő az asztalon állva nem fog magától újra lehűlni, vagyis a spontán módón lezajló természeti folyamatokra jellemző egyfajta visszafordíthatatlanság, irreverzibilitás. Ez a visszafordíthatatlanság világunk egyik legalapvetőbb jelensége. Ott munkál a környezetünket pusztító és újraformáló természeti erőkben, de ott rejtőzik az élettani folyamatoknak a születést, az öregedést és a halált megbonthatatlanul egybekapcsoló ciklusában is. A visszafordíthatatlanság a természetben végbemenő minden eseménynek meghatározott irányt szab, a kozmikus skáláktól egészen az elemi részecskék világáig. Végeredményben az entrópia az idő irányát adja meg számunkra, létünk folyamát a múlt és a jövő tartományaira osztva, ahová a jelenből már nem juthatunk vissza és nem ugorhatunk előre.

A makroszkopikus rendszerekben bevezetett entrópia fogalma valójában a statisztikus mechanikában használt definíciójára vezethető vissza, ahol olyan mikroszkópikus fizikai rendszereket tanulmányoznak, amelyek tulajdonságai statisztikus jellegűek. Itt az entrópia annak a mértékét jellemzi, hogy a példánkban felvetett pezsgő egy cseppjének adott hőmérséklete, sűrűsége és térfogata esetén, a csepp, mint fizikai rendszer milyen valószínűséggel vehet fel különböző mikroállapotokat. Minél több lehetséges mikroállapotba kerülhet a rendszer, azaz minél többféle konfigurációt vehetnek fel a pezsgőben található molekulák, annál nagyobb a folyadékcsepp entrópiája. Mivel a statisztikus sokaságok különböző mikroállapotokba való szétszóródása molekuláris rendezetlenségként is értelmezhető, az entrópia a fizikai rendszerekben uralkodó rendezetlenség mértékéül is szolgál: minél kaotikusabb molekulárisan egy mikrofizikai rendszer, annál nagyobb az entrópiája. A rendezetlenséget vagy szétszóródást az irreverzibilitással összekapcsoló entrópia fogalma a természetnek azt a kérlelhetetlen vaslogikáját jeleníti meg, ami szerint a világ szerkezetébe már eleve bele van kódolva a struktúrák elkerülhetetlen felbomlása. Noha valóságunk minden eleme óhatatlanul széttöredezik, az élőre pusztulás az élettelenre pedig darabjaira hullás vár, mindez mégsem vezet teljes rendezetlenséghez, puszta káoszhoz; az átalakulás mindig új struktúrák létrejöttét hordozza magában.

Erre világít rá az entrópia információelméleti megközelítése, ahol a fogalmat tetszőleges szimbólumhalmazok információtartalmának a leírására vezették be. Itt az entrópia az információhiányból fakadó bizonytalanság mértékét leíró terminusként szerepel. Az egymásnak üzeneteket küldő és fogadó felek példájával élve, azt az információmennyiséget méri, amivel a fogadó fél az üzenet megérkezése előtt még nem rendelkezik. Minél több új információhoz juttatja a fogadót a beérkező üzenet, annál nagyobb az üzenet entrópiája.
Az egymással és a tárgyakkal való mindennapi interakcióinkban is kommunikációs csatornák bonyolult szövedékét alakítjuk ki, amit aktuális tevékenységeinknek megfelelően állandóan módosítunk és újraszervezünk. A műalkotások megtekintése szintén egy kommunikációs folyamat, amiben a műtárgy és befogadója között egyfajta párbeszéd alakul ki: szemlélő a képet faggatja, az pedig válaszol neki.

A entrópia kifejezésnek művészeti koncepcióvá való emelése Gyécsek József munkáiban éppen a műélvező és az esztétikai tárgy közötti viszonyt avatja témává. A szó különböző jelentéseinek itt történt ismertetése a képi befogadás e hatásmechanizmusának összetettségét próbálta érzékeltetni. A sorozat festményeink két fontos fázisát láthatjuk: egyfelől a "hagyományos értelemben vett" portrékat, másfelől pedig az arcképekből alkotott, újraformált munkákat is. A portrékkal való találkozás élményét a szimbolikus és képi értelmezés kettőssége hatja át, ahol képek szimbolikus szempontból nem érthetők meg "végérvényesen" és egy másfajta, a "képi értelmet" feltáró megértésre is szükség van. Az arcképeken tekintetünk ugyanis mindig megragad valamit, ami nem kristályosítható szavakba és nem sűríthető fogalmi ismeretté. Megmarad valamilyen szöveggel nem helyettesíthető képi értelem, ami a portrék modelljeihez képzeletben társított élettörténeteket felbontja és összekuszálja. A festmények tárgyi-szimbolikus értelmezése nem tud mit kezdeni ezzel a képi értelemmel, noha ennek jelenléte éppen az anyag megformálásának a festészet által nyújtott sajátos lehetőségeiből fakad. Az átalakított arcképekkel Gyécsek ennek az esztétikai hagyományban túlságosan is eluralkodó tárgyi-szimbolikus értelmezésnek a kizárólagosságát kérdőjelezi meg. A portrék összekevert darabjaiból született festmények a fogalmi úton megközelíthetetlen képi értelmet igyekeznek érvényre juttatni a pusztán szimbolikus rétegeket kutató értelmezéssel szemben. Ahogy a felhasogatott vásznakon szétzilálódó rendet alak-, és tárgyfelismerő tekintetünk megpróbálja ismét összeállítani, újra meg újra kudarcot vall. A felbomló tárgyi struktúrák kikényszerítik a szemlélőből, hogy látásmódját megváltoztassa és az eredeti portrékhoz is máshogyan közelítsen, mert a hagyományos tárgyfelismerő és szimbolikus tartalmakat kereső szemléletmóddal már ott sem boldogulna. A képi mező elemeinek felbontása és egymással való összekeverése tehát nemcsak új esztétikai minőséget ad, hanem a látás-felismerés-értelmezés mindennapi logikáját is átstrukturálja. Ha engedjük hatni ránk ezeket a képeket, kizökkentenek minket a képi percepció rutinszerűségéből és egyaránt másképp tekintünk a megszokott világ jelenségeire, a hétköznapi tárgyakra, és a velünk élő emberekre. Ennek az esztétikai élménynek a hatása visszafordíthatatlan. Hiába is próbálkoznánk, már nem találhatunk vissza ahhoz a kényelmes, de valójában inautentikus - a műalkotást elvétő - szemléletmódhoz, amivel hajlamosak voltunk az érintetlen portrékhoz közelíteni. A sorozat képeinek két állapota között ott munkál az irreverzibilitás dinamikája, ami a létrehívott, majd az elemeire felbomló tárgyi világnak és emberi létezésnek egyértelmű irányt szab. Ez a végérvényesen meghatározott irány léptet be minket a tárgyakkal együtt az idő sodrásába.

Azonban ne feledkezzünk meg arról, hogy a szétvágott és újra összeillesztett vásznakból született képek szintén portrék. Csak annyira tekinthetők absztrakt alkotásoknak, amennyire szemléletünk megpróbálja hátasuk alól kivonni magát, és műelméleti sztereotípiákban igyekszik őket rögzíteni az értelmezés számára, mintegy elintézettnek tekintve mindazt, amit képviselnek. Ha ennek az izgalmas képsorozatnak a megtekintésekor nem igyekszünk reflexszerűen ellenállni az első látásra talán idegenül ható újnak, és játékba merjük hozni a hétköznapokhoz szoktatott látásmódunkat, akkor esztétikai elvárásaink horizontja kitágul és árnyaltabb befogadást alakíthatunk ki a műalkotásokkal szemben. Kockára téve a képi értelmezésre vonatkozó hagyományos megközelítésünket, egy olyan kommunikációs folyamat részeseivé válhatunk, amiben élményeink hihetetlenül feldúsulnak és a képek üzenete sokkal gazdagabbá tehet minket, mint ahogyan azt gondolnánk.

Felbomlás - visszafordíthatatlanság - új ismeretekkel való gazdagodás.
Erre a fogalmi láncra fűztük fel az entrópia kifejezésének tág jelentéstartományát. Legyen szó akár fizikai folyamatokról, kommunikációról vagy a képzőművészeti alkotások befogadásáról, az entrópia mindegyik esetben kulcsfogalom. Gyécsek József képei ezt az egész világunkat átfogó koncepciót közvetítik számunkra, amiben a klasszikus esztétika azon megállapításának két jelentése játszik át egymásba, hogy műalkotás leképezi a mindenséget, a teljes kozmoszt és a kész mű maga is teljesség, egyfajta kozmosz.
Amikor a festményeken látható emberi arcokra és felbontott majd újrarendezett alakzataikra tekintünk, óhatatlanul eltöprengünk a mindenségben elfoglalt saját helyünkön, tudatosul bennünk, hogy amit látunk, az ránk is vonatkozik és ráébredünk, hogy ezeken portrékon valójában mi magunk szerepelünk.

Heidelberg, 2008. október

Kovács Zoltán
fizikus