Gyécsek József festészete...

Gyécsek József festészete lassú, alig észrevehető változásokkal terjed, gazdagodik, hódítja meg képei számára a szemünkkel, tapintó érzékünkkel tapasztalható világ általa becserkészett terepeit.

Anyagai: zsákvászon, madzag, ragasztó, rétegelt lemez, olajfesték, kréta, grafit, papír, rézlemez. Tép, vág, összeköt, csavaroz, szálazza a vászon szélét, ragaszt, alapoz, spatulával, kézzel masszát hord fel, éget. Fest egyszerre, vagy több rétegben, lazúroz, firkál. Használja a véletlenszerűségeket. A felragasztott, esendő, foltozott, szakadt hulladék vásznak közel hozzák a szemlélőhöz a látványt, ismerős tapintásérzeteket keltenek, homályos, tudatmélyi emlékeket idéznek. Néha a festés csak annyit tesz hozzá az alaphoz, hogy kihangsúlyozza a foltok, varrások, szálak alkotta relief-kompozíció térbeli elemeit. Gyécsek József tudja, hogy nem kell egy felületre többet terhelni, mint amennyit az optimálisan elbír. Képei egy részét áthatja egyfajta könnyűség, a formák, színek, alakzatok mennyisége, súlya, arányai gondosan, nyugodtan mérlegeltek. Gyanítható, hogy a legegyszerűbbnek látszó, elegánsan megoldott kompozíciókkal éppen nem volt könnyű dolga. Mindegyik kép egy sajátos, határozottan alakított szín-együttállás.

Az utolsó években készült festmények rendszereket jelenítenek meg, amelyek a képfelület határain túl a végtelen felé folytathatók. A kép következik az előzőből, és készülése közben már a gondolatok mögött alakul a következő, arra kerülnek majd azok a motívumok, színárnyalatok, és hangsúlyok, amelyek képzete felmerült lehetőségként munka közben. A négyzet alakú festményeket variációs sorozatnak is tekintheti valaki. Én inkább arra a véleményre hajlok, hogy az egy-egy képpel megfogalmazott és megoldott megannyi felvetés ugyanannyi különálló és komoly, elszánt kísérlet valaminek a megragadására, amit a festő önmagánál nagyobbnak érez, és ismerős eszközeivel bizonytalannak látja a küzdelem kimenetelét. Ez, a képek sikeres megoldását nehéznek, talán lehetetlennek tapasztaló alkotói állapot az oka és biztosítéka annak, hogy a néző egyre fokozódó mértékben beavatottnak érezheti magát az egymás mellett sorakozó festményeket nézve.

A legjobbak közül kiemelkedik a szürkésfehér foltrendszer, ahol egy vakító mögöttes fény-térbe látni a hasadékokon át a függőlegesen áramló elemek között. Itt a foltok nem talált felületek, hanem lebegő, szabad összefüggések. Ezek a képek ritkán polikrómok. Többször visszatér az alig megmozgatott szürkésfehér folt-felület, ami egyhelyütt a kép szélén nagyon halk, alig érzékelhetően finom színmezővel érintkezik.

Azt is gondolhatja a néző, hogy egy tíz éve zajló alkotó-kutató folyamat kiteljesedő, tovább nem fokozható eredményeit látja.

Mi jön ezután?

Pécs, 2003. szeptember 22.

Keserü Ilona
festész