Gyécsek arcai

Öt éve, 2003-ban írtam Gyécsek József képeiről. A befejező sorok így hangzottak:
"Azt is gondolhatja a néző, hogy egy tíz éve zajló alkotó-kutató folyamat kiteljesedő, tovább nem fokozható eredményeit látja.
Mi jön ezután?
Pécs, 2003 -9-22."

Öt évvel ezelőtt nem láttuk a kiállításon az arcokat ábrázoló képeket, pedig akkor már évek óta készültek a nagyméretű, 3-4 négyzetméteres felületeken különféle technikákkal festett arcok. Az időbeli párhuzamosság sokszorosan értendő, mert Gyécsek József mindeközben ősidők óta schnell-(gyors)-portrékat rajzolt tavasztól őszig különféle hazai és külhoni helyszíneken. A megélhetés biztosítása nem magyarázza meg teljesen ezt a szenvedélyt, amely százával, ezrével ontja a portrékat. Az idők folyamán bravúros technikai tudásra tett szert, a ceruza és szénrajzok, később ecsettel felhordott puha olaj felületek, érzékenyen, jól megrajzolt részletek erős saját ambíciókat sejtetnek, bár a gyorsrajzolók nemzetközi kasztjának tagjai egymástól is sok mindent ellesnek, igazi világművészet az övék, ahol a legsikeresebbek iskolát teremtenek.

Ez tehát az egyik pályavonulat, amely mellett megjelentek a nagyméretű arc-festmények a mesteriskola műtermének falán. A tekercsben vásárolható 150 cm széles DIPA felületek felkerültek a falra, a vizes festékkel ismerős arcok jól modellált részletei bontakoztak ki a lecsurgó festékcsíkok között. Paul Klee, Jean Dubuffet.

Világos volt, hogy miért kell erős, nagy, szabad gesztusokkal, a sajátjáén kívül semmilyen más igény kielégítésére nem törekedve, a kényszer-rajzolást felülírva és felülfestve a Nagy Arcokat létrehoznia.

Közben a harmadik párhuzamos pálya a talált, tépett vásznakból varrt-festett-rajzolt sűrű képek fínom szín együtteseinek festése volt. Ezek a képek feltűntek mesteriskolás kiállításokon, galériák falain, műkereskedők kirakataiban.

Évekig nem láttam Gyécsek József újabb képeit, amikor tavaly nagy örömömre jelezte, hogy szívesen részt vesz a pécsi Színerő kurzuson, amelyet a Zsolnay gyár üres üzemcsarnokaiban bonyolítottunk doktorandusz hallgatók, régi mesteriskolások és más meghívott művész vendégek részvételével. A Színerő-léptékváltás festészeti kurzus második fordulójában jelentek meg Gyécsek József arc-szeletei, majd a nagykiterjedésű vászonfelületekre festett óriás portrék.

Közben megismerhettem az elmúlt években festett arckép sorozatát és a szétvagdosott arcképek részleteiből komponált különös szekvenciákat.

A történethez tartozik, hogy a modellek most nem bálványok, csodálva tisztelt alkotók, hanem a legszemélyesebb kapcsolatok alanyai. Itt válik rendkívül érdekessé a történet. Mindegyik portré másként van festve, más színhasználattal. A foltok, szálkák, felületek, az ecsettel rajzolás izgalma, a vadul illeszkedő erős színek, vagy a finomra hangolt egymásmellettiségek kifogyhatatlan gazdagságban sorakoznak ezeken a nagy portrékon. Érett, meglepő, csikorgóan szép, üde, vagy hideglelősen izgató színtalálkozások eseményei zajlanak az arcképek felületén, a jól értelmezhető ábrázolás ritmusában.

Hogyan kezdődhetett ezeknek a ragyogó képeknek a szétvagdosása? Milyen jobb megoldás megvalósításában bízva áldozta fel őket, hogy részleteikből, nyers-, vagy alapozott vászon, mezőkkel váltakoztatva hosszúkás képeket építsen össze eltűnő, felbukkanó, majdnem megfejthető tekintetek, elfordulások, ajkak, hajzuhatag, bőrhajlatok felsorolásával.

Így ír nekem minderről:

Kedves Ilona!

Kérdéseidre reflektálva írnék még néhány "lépcsőházi" gondolatot.
Mit üzenek az "emberiségnek"? A konklúziók levonását természetesen rájuk bízom, sok minden számomra is már utólag jött, miközben ízlelgettem a feldarabolás gondolatát. Ilyen pl. a cím is (Entrópia), ami egy termodinamikai törvény a zárt rendszerek kihűléséről, szétesésé-ről.
Nálam azonban az építés, egy új egység születése legalább annyira hangsúlyos, mint a dekonstrukció.
Érzelmi indíttatást pedig a személyes múlt egy részét illető valamiféle le-, ill. elszámolási kényszer adott.
Az emlékek integrálódásáról -ami szintén egy lényeges mozzanat- pedig már írtam korábban. A "feltrancsírozás" bizonyos pillanataiban el-elbátortalanodtam, így megkegyelmeztem néhány nagyobb, festőileg talán sikeresebben megoldott részletnek (mert hiszen természe-tesen folyton a látvány volt a főrendező), de igyekeztem mindvégig következetes maradni.
..........Dönci.

Az első és az utolsó szó a képeké.

Szentgyörgyhegy, 2008. október

Ilona Keserü Ilona
festész