Tisztelt Egybegyűltek! www.gyecsek.hu
Ott: megtekinthetik a pszeudo gemátriák, Monet parafrázisok - Pijuan örökségek tételeit, Lucian Freud, Dubuffet, Twombly röntgen izotóp nyomokat: egy szer-felett egyedi Rácsozatot, s a részelemek garmadáit: zongorabillentyű fehér, egyiptus türkíz, hollandus narancs, orosz zöldföld, tavaszi nedvzöld, angol rózsa, s magenta folytonosságok színképleteit, az intuíció, a mesterségbeli technika pasztózus krémjét; kitüremkedések, csomók, varrottasok, térbeliségeit: valahonnan sugárzó rézillatot, kötözések, szakadások, a roncsoltság Szép: növény és értakaró burjánzó mintázatait: - trónusok, uralmak, erősségek - felügyeleti lehetőségét, a végtelenül variált redőzeteket: színtömbökre osztva (...)
Itt: pedig e kiállítási előszereplésem gyümölcsébe csutkáig harapva: - kérdéseken rágódom (...) például: Hol válik el a Személyes, s a Köz-nek való? Elválik-e egyáltalán? "Ő" által: mit jelent a Semmi, s a Van? - némileg parabolizált egérútként (önfelmentő részmegoldásként) - azt válaszolhatom - "Ez az Egész, - teljes természetességénél fogva az Üres Telítettségében - eo ipso (külön intézkedés nélkül) a szám nélküli Egyben tartózkodik szüntelen (...)
Amit viszont határozottan állíthatok: "Túl - sok minden köt össze minket" (az elválasztások, a kihagyások is...). A lehető legtömörebben fogalmazva: "... így alakult a levedlett évek bőre alatt..." - de! akárhogy is - e fentről lehullt kísérleti "Fényréshez" a kulcsszó: a Közös!
Elysiumi menetelés romantikái a közösségek erdőin át, a bárhonnan - az óhajtottba vágyódó sorsvonalaink relatív irányait vizsgálva és a Mű-emlékkép pixelekből óvatosan kirakosgatva átérkezik a közös szombathelyi főiskola: kicsit más-kor, a pécsi Mesterképző István-Aknán, a közös mesterek (Horváth János, Keserü Ilona), a kereszteződő, ám más évfolyamok diskurzusai. Megannyi közös (cinkos és báránylelkű) barátkozásra hímzett virágos-szédült történet foszlány, közös balgaságok, közös üdvözülések. A közös rítusok imaginált tanulságai - úgy összességében: az önfeledt fénysodrás mítosza (...)
... továbbá... összeköt a homály, a fény katartikus mágiájának alkimista megsejtése, a "Nagy Mű" igézete és ígérete: a kibomlás - a vajúdás mandragórás csodái, a rácsodálkozások hipnotizált izgalma, a képzeletbeli vagy tényleges Színtemplomok, Színzuhatagok, Színtájak, SzínErők, SzínEmberek - mára lassan átfehéredő művészcsarnoka... Mindez ittlétünk borzongásával - ahogy a remete magány és az őszinte kitárulkozás váltja egymást a "Más", a "Másik" - be- és kilégzésekor: az Első Mozgatóra simított, feszült akarattal. E tárlatnyitó lehetőséget ad az "emlékekre - emlékezés" barokkosan gazdag felidézésére: s általa - gyerekesen tétova izgatottság és visszatekintő megfontoltság fog kézen - s vezet: kattogó agymasinából karcos életfilm kockák pergetésével: - és felsejlenek: "... az úgy történt..." a "... Tényleg...!" az "... akkor, amikor..." szó, kép, íz, illat, cselekedet buborékjai - befejezhetetlen képregényként: ahol a mindenkori "hősök" - a valóságos és köztes lét bugyraiba távolodva - közeledő fényujjakként jelölik az átélt forrongások ópiumát, kenyér és bor ünnepeket, az örökség delíriumát, - mindent: - akkori fiatalságunk próbabábujára öltöztetve - Ím' mi vidám, olykor átvilágított gólemek! - azokkal az egymás homlokára rótt Varázs Neveinkkel..., s még felötlik egy valaha Volt: Tündöklő Társaság fluátuma, melynek "szent" meghittségéről, többnyire már csak fakuló fotómosolyok és gyérülő telefonbeszélgetések sziporkái rajzolnak egyre gyengédebb csoportképet (...)
... és még itt maradtak a művészeti rögzülések ütemei, a szellemi beivódások inercia pontjai, a rátalálás, a szárnyalás érzékeny megtestesülései: a felvillanyozó találkozások izgalma, örömpászmák - vibráló hajnali háztetők felett - fuvolaszó - harcok, viták, győzedelmek, vereségek, csaták szétgurult gyöngysora - úgy általában az elmúlt: Égi-éji gyertyaláng fényével préselt, életatlaszunkba gyűjtve.
Szóval - régmúlt évek - e kiállítás ürügyén - újraszálazott csipkeruhájára hivatkozva: itt áll mellettem "Ő" - s mégsem látom mindig. Mert például, amikor kifüggesztett képmezői vonzásába érkezik: hirtelen elváltozik - áttetszővé válik. Mint egy mesterpapíron a jól futó akvarellmatéria, - felszívódik a lakmusz keretek közé, az olaj- akril-kréta kiáradások deltáiba. Ilyenkor talán csak a szemüvegkeret villanásai, s az ismert derű a mosolyíven (s persze a művek...) bizonyítják vanságát. Mert Dönci (kérem, engedjék meg ezt a bizalmasságot - baráti szokás okán), szóval Danszy - illóvá válik műalkotásai rejtekében - áthaladva köztünk, hangtalanul, színterekre sétál, hogy ott: csillagszóróként hevüljön, bevilágítson a felizzó festék ionok és érzés nukleonok zizergő súrlódásakor (...), hogy aztán hajfürtökön gabalyodjon, tónus burjánzások redukált, s iszamos öbleiben Színt valljon - (flörtöljön?) - a témák gráciáival, vagy egy szuggesztív szembogár enyészpontjáról tekintsen Reánk...
Csupa megfoghatatlanság!... és csupa mámoros ritmus - csupa, csupa Csend! Csupasz lélek mezítelenség. Félénknek tűnik, de! hódít...! Antropomorf, absztrakt avantgardistaként. Színjeles próféciákat álmodón. Színstrófák - színnyomatékos improvizátora ő - a világ portréfrissítő társaságának, szentgotthárdi tagozata. Halkan mondom, mert meghallja, szerintem archaikus alapállású, melyre parttalanul hömpölygő, mégis a végletekig átgondolt rögtönzés modulációkat ellenpontoz: humanista építőmunkás, aki romoknak tűnő "dolgokból' puhán oldódó katedrálisokat emel. Pulzáló színdallam vezetésének (vezeklésének!) bensejében: néha kitágult nevetés, máskor zokogó líra: s a ki nem mondott szavak, legbelül zajló kémiái keverednek: rátaláló véletlenségből - magányos imazsámolyon hagyva. Így bevonzva minket életkalandjaiba - a képek sűrűségébe, sorsjátékos tanulságra invitál - megalit fikciók, tollpehely idolvalóságok köré, űrsötétbe ágyazottan, vagy a feltüzelt misztériumok szőnyegén tömörödve: Az utazásra - az alkotás elhajló, homorú csillagkupolás dómkertjén át. Könnyedén, de nem sértőn fogalmazva, éterbe veszett földiesség ez: Magna Mater öleléskor.
Gyécsek József kutató hajlamú, álmodozó festész. A színpentatónia ősrétegeiből felmerülőként: köt - old, ereszt - ragaszt, több fokozatban (tárgyilagosan) tép - ölt - szabdal (papíron - falemezen - vásznakon) rajzol - fest - pecsétel - titkos lélekszobái paradoxonában: olajjal ken - akrilt csurgat, odavet, tapaszt, pedantériásan firkál, elhagy - kihagy - analizál, dermeszt - megtart, elhajol, lepárol: ... s csukott szemekkel ajándékoz. Mindezt - nem kell félniük! - átlátja, s áthatja: a gyóntatók felelősségteljes penitenciájával: szövetségbe sűríti, hogy az Agnus Dei "Nagy Szövetébe" illeszthesse felajánlásként. Ciklikusan ható - Centrális birtoklás ez - és mély elengedés. E teremtettségben a születés - széttagolás, újraszerkesztés/élesztés, Széth - Ozírisz - Irisz mitológiás attitűdje hasonul József: lélből ácsolt "Arculatához".
Végezetül, ez a felhalmozott - poliritmikus megnyitószöveg valamennyi nyomolvasása: egy Jorge Luis Borges költeményhez vezetnek. Zárszóként, kérem elégedjenek meg a felolvasás próbájával: "Egyszerűség" (...) Somlyó György fordításában (...)
Jorge Luis Borges: Egyszerűség
A gyakorlat és odaadással forgatott könyv engedelmességével nyílik ki a rácsos kertkapu, s a tekintetnek odabent meg se kell állapodnia a dolgokon, már rég megrögződtek az emlékezetben. Ismerem itt a járást és a lelket és azt a közös tolvajnyelvet, amit minden kis csoport kitalál magának. Nincs szükség nagy szavakra, felvágni ezzel - azzal; itt mindenki jól ismer körülöttem, ismerik gyarlóságaim, gátlásaim. Ez a legtöbb, amit elérhetünk, ami talán lehozhatja a Mennyet: nem a csodálat, nem a diadal, csak az, hogy egyszerűen elfogadnak, a tagadhatatlan Valóság részéül, mint a köveket vagy a fákat.
Ezennel a kiállítást megnyitom!
© Gyécsek József 2017 / Minden jog fenntartva